A heidelbergi Francia Iskola gálaműsorát próbáljuk, VELE. Nem tudom a szöveget. Néz rám, azzal a hunyorgós-huncut szemével, tulajdonképpen tudom, hogy már halott, de még mondja, hogy remélem, emlékszik majd mindenki a szövegre, persze régi dal, hát megérteném azt is, ha nem, de az is igaz, hogy soha nem lesz olyan az ember újra, mint mikor az első dalát írta, hát jól esne, ha mindenki velem énekelne. Ezt mondja. És én nem tudom a szöveget.
Zúgnak a zajok a fülben.
- Én mindenen, mindenen túl élek: túlélek.
Végtelen szomorúan ébredek.
Tudatalatt ő meg József Attila: ez a két bánatos-cinkos önroncsoló jelenti nekem a magyarságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése