Két kérdés merült fel bennem, amikor szombat este rádöbbentem, hogy huszonnégy órán belül már a hatodik nemzetiség ételét kóstolgatom (karib-szigeteki, iraki, francia, spanyol, osztrák és tunéziai, ebben a sorrendben), melyek többségét autentikus és önmagát eredeti származásától függetlenül franciának valló, hímnemű egyén készítette. Az első kérdés persze a nemzeti identitás meghatározásának viszonylagosságára vonatkozik. Olvasztó tégely vagy salátástál, jól ismert metaforák, melyekkel most szembesülök igazán először. Amikor Amine-t, a tunéziai származású franciát először megkérdeztem, hogy ő tulajdonképpen honnan való, gondolkodás nélkül rávágta, hogy tunézai. Nem értettem, miért nincs akcentusa. Később elmagyarázta, abból a feltevésből indult ki, hogy azt már tudom, hogy francia. A hangsúly a különbségen (elkülönböződésen), mint minden identitásbeli kérdésnél.
A második gondolatom az volt, hogy vajon hány külföldre szakadt magyar férfi tudna hirtelenjében egy töltött káposztát vagy egy hortobágyi húsos palacsintát rittyenteni... persze a pörkölt biztos sokaknak menne... de mondjuk somlóival még én sem próbálkoztam soha... lehet, hogy itt lesz az ideje?...
Péntek este JB főzött, quiche lorraine (vagyis egy újabb sós torta, szalonnával, sajttal, tejföllel, szigorúan fogyókúrázóknak), sült csirke (na jó, hát ezt talán ne nevezzük autentikusnak), de volt ott valami spanyol krumplitorta is, egy Pilàr nevű gyógytornászlány műve, desszertként Birgitt linzi csokitortája. A szombat reggeli futás után, ügyintézés közben összefutottam újdonsült iraki szaxofonosbarátommal, Juzeffel (kiejtés szerint), aki amint lejár mérnöki gyakorlata az SNCFnél (francia MÁV) legalábbis időlegesen otthagyja a pályát, és – ha nyolcvan éves nagymamája nem jön ki Franciaországba (és nincs kizárva, hogy kijön!) – hazaköltözik, hogy megírjon a nagymama szakácstudományára alapozva egy iraki szakácskönyvet. Miután főzött nekünk birkaherét, olívában sült tökkel, elvitt egy koncertjükre. Utcazenélnek, nem mondhatnám, hogy túlságosan melankóliára hajlamos csapat lenne, de a képek – gondolom – önmagukért beszélnek.
Az utcáról irány Lyon egyik legpuccosabb, hatalmas hangversenyterme, ahol egy középszerű, de ingyenes hangversenyt adtak a Lyoni Szimfonikusok. Az este további része a ramaddan jegyében telt, vagyis napnyugta utáni őrült habzsolással. Előételként aszalt datolya vajjal és egy szem mandulával, majd couscous (megmondaná nekem valaki, hogy milyen gabonából van a semoule, amit a couscoushoz használnak?) és brique (valami hajszálvékony levelestésztaszerű dologban főtt krumpli, petrezselyem, tonhal és egy tojás, mindez olajban kisütve). A szakácsok nem mellesleg mindketten elektro és rock szakon vannak a Lyoni Zeneakadémián.
Egyszóval: vasárnap hatalmas gasztrokulturális hétvégét kellett kipihenni (ledolgozni) a Vercors-ban, ahova most már tényleg el is jutottam. Ugyanis mint kiderült, a múltkor épp csak az igazán érdekes részek kapujánál kotorásztam. Most viszont JB kocsijával mentünk, egyenest a fennsíkra (így már csak 700 métert kellett másznunk az egyik szerényebb (tényleg!) csúcsig, ahonnan szemben már a Mont Blanc fehérlett).... azt gondolom, a képek itt is önmagukért állítják el a lélegzetet.
A társaság sem volt ám utolsó! Marine otthagyta a matematika szakot, és producerként dolgozik egy kétszemélyes bt-ben, kedvese informatikán PhD-s, Gizmo (Guillaume) pedig biofizika doktorandusz, úgyhogy alkalmasint hatalmas tudományos viták kerekedtek az általános ökörködésből. Mindenki iszonyatosan gyorsan beszél, és jól esik, hogy velem sem lassítanak, hamar fel is vette az agyam a ritmust, csak a kavicsos meredeken ereszkedve maradtam ki kicsit a társalgásból... kétfelé még nem megy.
Kicsit azért elszunnyadtam hazafelé a kocsiban... a hegyi levegő...
2 megjegyzés:
a kuszkusz (itt kelet-eu-ban csak így írjuk) búzából készült dara.
irigylünk a nagy zabálásért, bár a birkaherét azért nem bánom, hogy neked kellett megenni.
pontosítok:
tudtommal a kuszkusz durumbúzából készült dara. Én viszont igenis irigyellek azért a birkaheréért!
Megjegyzés küldése