Franciák és "idegenek"

A francia szó étranger egyszerre jelent idegent, elidegenedettet (ez Camus Közönyének eredeti címe) és külföldit. Közhely szinte, hogy nem szeretnek minket. Én ellenségességet soha nem tapasztaltam, egyetlen egyszer sem, de az tény, hogy egy kicsit idegenek vagyunk (tulajdonképpen így van ez minden identitás megalkotásánál (franciák, mert nem magyarok, magyarok, mert nem franciák), csak ők erre rá is ébrednek, meg néha rá is ébresztenek).
Sokat azért - faut pas rêver (nem kell álmodni)- nem tudnak rólunk. Ez olyasmi, amit sokat kérdeztetek, és nem nagyon tudtam válaszolni. Hát tegnap az egyetemi könyvtárban egy kicsit világosabban kezdtem látni. A polcok között kóborolva egyszer csak meglátok egy feliratot: ázsiai és magyar irodalom. Eleve egy kicsit furcsának tűnt a besorolás, de gondoltam, büszkék lehetünk, hogy minket kiemeltek a tömegből (az ázsiaiból), és büszkék lehetünk, mert például szlovák, cseh irodalomnak nyoma sem volt. Szóval gondoltam, vetek egy pillantást, hogy mit is takar a kategória. Nagyon jól szórakoztam. Persze volt egy-két alapmű. Kitalálhatjátok: Márai, Esterházy, Szabó Magda, egy antológia, költészeti, egy másik, novellás. És ezenkívűl volt néhány név, melyekről soha nem hallottam, olyan címekkel, hogy A Duna népe, stb. És ott volt még az észt nemzeti eposz meg az andalúziai dervisek antológiája. Hangosan felnevettem.
Akkor már inkább a nyolc éves Héloïse, aki hosszas beszélgetés után magyarországról, magyarokról, nyelvekről, feltette nekem a kérdést, hogy de akkor a magyar nyelv: az tényleg létezik?
Értem én, tisztán emlékszem, amikor anyáékat zavarba ejtettem a kérdéssel, hogy minden külföldi magyarból fordítja-e a mondókáját. Nehéz ebből a gondolatmenetből igazán kilépni. Itt-vannak-ők-itt-vagyunk-mi-ilyenek-vagyunk-ők-meg-ilyenek.
Én örülök neki.