idő-södés

kérdés, hogy idővel egyszerűbb vagy bonyolultabb lesz-e az ember (vasutas közreműködéssel szabad napom van: látom, ahogy idő-södöm).

és ha nem egyszerűbb (vagyis - maradva a síneknél - nem egyre-vasabb-utas), akkor kérdés, hogy az idővel lesz-e bonyolultabb. Az idővel, mely - mint egy nagyon éles kanyar - ezzel az átlagsebességgel be-vehetetlen (sebességgel magyarázni az időt tautologikus ugyan, de nem egészen kép-telen... hiszen ha látjuk, viszonyokban látjuk). Viszonyokon kívül az időt nem vesszük (be), nem fogjuk (be), nem értjük.

"Az idő Láthatatlansága nem az emberi megismerőképesség hiányosságaiból fakad, hanem abból a tényből, hogy a megismerés mint olyan képtelen - nem megfelelő (in-adéquat) - az abszolút más Végtelenjével, így az egybeesés (coïncidence) mint esemény végtelen abszurditásával bármit is kezdeni" - olvasom Lévinas-nál (Le Temps et l'Autre).

kérdés tehát, hogy ezzel a természetéből (-ünkből?) fakadóan befog(ad)hatatlan idővel leszünk-e bonyolultabbak (ezzel leszünk-e - magunk számára is - megismerhetetlenebbek), ha ugyan, vagy azzal amit ebben az időben (anélkül, hogy ismernénk, sőt anélkül, hogy megismerhetetlenségének tudatában lennénk, vagyis a tudatot mint olyat tökéletesen megkerülve) megélünk.

én is sztrájkolok a vas-utak ellen. szeretném hinni, hogy ahogy idő-södöm, bonyolultabbá válok. fejlődéspszichológiai kategóriákat alkalmazva nem belátható, hogy egy jelenlegi szituációban egy múltbeli történést felfedezni (és ezt akár többszörösen ismétlődően) nem habituációhoz vezet, hanem - épp ellenkezőleg - az időiség medrének visszafordíthatatlan mélyüléséhez. Az idő megélése ennek a mélyülésnek köszönhetően lenne egyre kockázatosabb, ettől a természetesen növekvő merészségtől lennénk egyre közelebb a halálugráshoz. Hérakleitosz 3D-ben.

Nevezhetjük ezt tanulásnak, de akkor meg kell határoznunk, hogy mire tanít.
Lévinas szerint az idő-tudat (amely - ugyebár - nem létezik, mert az idő mint olyan tudaton kívüli) annak a viszonynak a prototípusa, mely a mindig-kívül-maradóhoz fűz minket, és mint ilyen, a másikhoz való viszonyra tanít. ezek szerint minden megélt időpillanat elsődleges tanulsága nem más, mint hogy ő, aki itt van velem szemtől szemben, és jelen van (csak úgy mint az idő), és érzékelem, és tudom, hogy létezik, mindig rajtam kívüli, leleplezhetetlen titok marad.

tehát ha feltételezzük (mert hogy így szeretnénk meg-élni), hogy idővel egyre bonyolultabbak leszünk, és ha feltételezzük azt is, hogy bonyolulttá az tesz, ha a titkok titokságát elfogadva egyre mélyebbre ásunk, és egyre nagyobb kockázatokat vállalunk az esemény megélésével (mert az egyre követelőzőbb, és egyre mélyebbre nyúl bennünk), és ha feltesszük azt is, hogy a par excellence esemény nem más, mint a másikkal való találkozás, vagyis hogy a legösszetettebb, legkifürkészhetetlenebb pillanatok azok, melyek a másik megismerhetetlenségét a megismerhetetlen időben tárják elénk mint érthetetlen eseményt, akkor azt mondhatjuk, hogy nem pusztán arról van szó, hogy idővel bonyolultabbak leszünk, hanem hogy pontosan az idővel leszünk olyan bonyolultak, amilyenek. mert az idő magmája olvaszja meg vas-utainkat, és forrósítja fel a kihűlt tapasztalást.

mához egy hónapra repülök haza.

vö."time is perhaps the scarcest resource of all" /lester brown/