a nyomtalanság cáfolata

nem nagy felfedezés, és főleg nem az enyém, de hirtelen olyan intim módon rámvetült, hogy beleillik egy naplóbejegyzésbe...
a technológia vívmányainak egyik ocsmány kis következménye, hogy elhisszük a reverzibilitást. itt van például a gépelés, beírom, kitörlöm, ide tűzöm, oda faragom, és már úgy repkednek a szavak, belecsapódnak ártatlanul nyitva tartott szemekbe, makacs vasszilánkként.
valójában - újra kell tanulni - semmi nem nyomtalan, aminek tanúja van. még ha én is vagyok az egyedüli tanú (leírom, kitörlöm, talán el is felejtem), azért mégiscsak belémcsatolódik a betűsor és ami mögötte (előtte) van. és ha aztán a szavak elszemtelenednek, és már kimondani is úgy mondjuk ki őket, mintha csak játszásiból, és ha már a kar is úgy lendül, mintha súlya se lenne, ha már a test is mintha csak mesélnénk, olyan hajlékony, akkor hirtelen az egész megfordíthatatlan tüzesvas-érintés egyszerre, egy szintén mélyen időbe ágyazott pillanatban, elviselhetetlen súllyal nehezedik ránk. hogy újratanuljuk a valóságot, mely nem visszavonható.
ma délután hazajöttömben húsz perc alatt háromszor másztam bele magánéletekbe. két férfi pisilt, egy nő meghalt.