Édes Néném! Ki ne olvasná jó szívvel a kéd okos és nyájas leveleit, főképpen mikor jó kedvünk van. Látja itt már tavaszt hozó szelek zilálják lobogó sörényem, s vállamról a nehéz tollakat az ideji hóval söpörhetem le. Ne higgye, hogy oly nagyon magába zúgított a rám nehezkedő üresség, terveim is már egyre inkább elcsendesült tengeren ringatóznak. Persze még e nyugodt tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem emésztheti. Node látja kéd, még Szent Péter is megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai.
Újonnan egy hallgatag jóbarát rémáloműzőt farigcsált a kénd húgának, s azóta higgye el, az éjszakák is könnyebben telnek, hogy a reggel még várfalként magasodó, teendőkkel terhes órák istenteremptette csudának tűnnek fel szememben.
Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése