nyelvvizsgatéma volt, most meg itt ül a mellkasomon, sóhajjá nyomva össze a lélegzetet, tudniillik a kérdés, hogy város vagy falu. visszatértem ugyanis a helyszínre, három hónap után arra a helyre, ahol először tapasztaltam meg a város igazi természetét. ismertem azelőtt is városokat (kicsit, nagyot), de lyonban értettem meg a város lényegét. ismertem forcalquier előtt is a vidéket, de itt vált fontossá a vidékiség.
élettér : használom akkor a bátyám kifejezését, fontos szó : élettér. miből áll?
infrastruktúra, zöld, szennyezettségi fok, csend, alternatív dzsessz koncert, forrásvíz. akkor most melyik ? mindig városon éltem, és többnyire úgy képzeltem, hogy majd falun fogok. forcalquier-be érkeztem óta egyre inkább erősödödött bennem ez a meggyőződés, mert lám itt egy olyan vidéki élet, mely nem zárja ki a kulturális (fel)buzgást az ő legszélesebb értelmében. mondtam többször : ablakból klasszikus zene, felolvasóest a sarki bárban, emberek könyvvel hónuk alatt. elég. azt gondoltam, ez elég. egy ideje érzem (innen indul minden barkóba), hogy valami hiányzik. nem vagyok itt jól. nem értettem : azért kezdtem írni róla. (nem mintha csak az értett dolgokkal tudnék mit kezdeni, de jó megfogalmazni - így vagy úgy – valamit, ami zsigerinek indul…) tehát rátenni a kezem arra, ami nincs (nem volt).
elmentem egész Lyonig, hátha megtalálom. két úti uzsonnás csomaggal jöttem vissza : megtaláltam.
Város : minden szembejövő járókelő potenciális találkozás. jelen vagy. nem ideiglenesen, nem átutazóban, hanem akkor, és mindegy is, hogy máskor igen-e. a körülötted lévő világ beutazható, ha akarod. ha ő is akarja, beutazzátok egymást. forcalquier nem enged be. aki szembejön, azt mondja, nézd már, ez még mindig itt van, pedig nem is idevaló. talán még ezt se mondja. négy hónapja vagyok itt lassan, ennyi időt töltöttem Lyonban összesen, ahonnan két zsákomba csempészett úti uzsonnáscsomaggal jövök el, házi kompót lecelluxozott műanyag joghurtos pohárban, és egy kiskanál, alufóliában aszalt gyömbér, áttáncolt, átölelt, nagy közös éjszaka után.
visszajövök. nem vár senki, nem vár semmi. köszönök azoknak, akik szembejönnek. miért ? 9-kor érkezem, a téren – hihetetlen, varázslatos – cigányzenekar, rengeteg ember, lefényképezem, mert nem vagyok része, kimegyek, táncolok, mert úgy könnyebb nem aludni, Andréas-on kívül (mindenki jóembere : jó ember) senki nem szól hozzám, nem néz rám. 
táncolnak. zenélnek, az én ablakom alatt. nem tudnak rólam semmit. talán láttak már biciklivel elgurulni a farmjuk előtt. ez a lány kerekeken nem része az én valóságomnak.
honnan merítenek magukhoz erőt ?
milyen szép vidék. élettér… Szép vidéken élni, mindegy is talán, hol, de kikkel. a bátyám után (ugye ?) én is erre jutottam. következtetés?
6 megjegyzés:
És ha csak azért nem engednek be,mert nem látják rajtad, hogy be akarsz menni? A lyoni lakos akkora térben maga sincs bent, nincs otthon, tök mindegy neki, hogy te is ott vagy meg még nehány millió. Ott is az iskola meg a társak engedtek be, hiszen nagyon sok munkával igazoltad, hogy oda akarsz menni, tartozni.
F pedig az f-ieké, és csuda jó lehet, ha így van: ők otthon vannak. Kopogtass, hm?!
igen, igen, errôl irok, amikor barkobàzok : hogy akkor én vagyok az, aki nem vàlaszol, vagy ôk nem szolongatnak, vagy mi... én ùgy érzem, kopogtatok, de lehet, hogy nem azon a nyelven, amin ôk értik...
Lyonban pedig egyébként mégis több figyelmet érzek... talàn mert mindenki egyformàn magànyos.
itt mások lehetnek a határok, egy pontot kivéve: talán a csönd vidéken, új csábítás - két barát szólongat Da Nang ból, nem igazán vidék csak vidékebb (6 millióval kevesebben élnek ott). Tengerparti szellők, hihetetlen táj. Most tudom, hogy maradok hétmilliomod magammal, mégis erős a csábítás, hogy egyszer talán.
Vidék vs. város ami a magányt illeti - hát itt senki sem az sehol, az utca egy nagy közös élettér ahol otthonkaszerű pizsamában ölelgeti a szomszéd gyermekét egy tinédzser kislány vagy uniformisban hazafelé az iskolából. Együtt, egymás házába ki-be járva, együtt a gyermek és a család (mindegy melyik család ha ott él a közelben). Nagy közös élettér meghitten ahogy vidéken szokás, legalábbis könyvek alapján elvileg van ilyen különbség, nyugatabbra talán.
Nyitott élettér, nincs ajtó amin kopogtatni, de itt pont ez a dilemma - hol megyek be és hova? Nyelvi küszöböt félretéve is az az érzésem, hogy része ennek én nem lehetek csak részt vehetek benne. Vendégként otthon - lehetséges? Talán idővel megtudom.
És maradni a zajos, koszos Saigon-ban részemről prózai. Például a Lindy Hop http://saigonswing.com/swing2.html - hol tudnám máshol megtanulni, és sokminden mást (egy NAGY meglepetés is lesz ám:)) A varázs: itt minden van. Mindegy mit keresel, ahogy egy ismerősöm mondta, itt rádtalál. A mit? letudható, adódik magától, csak a ki? marad, kivel? Ki vezet el, hova - ez a kérdés szelíd titok, mégha nehéz is néha, de emlékeztetem magam: mindenre lesz időm. És amikor nem kell emlékeztetnem mert érzem, így gondolok rád is: van időd. Mindenre. Figyelmes vendégként vagy házigazdaként - mindegy is talán.
figyelmes vendég, hàzigazda... jo... értem... értesz...
Azért talán nem is olyan rossz nem részükké válni. Talán így a jó, azért vagyunk ott, ahol vagyunk. Vagy talán az idő, ha úgy kell lennie, megengedi, hogy máshogy fogadjanak el/be. Egy év után érzem, hogy talán törik a jég, talán, és biztonságosabban érzem magam. De talán sosem szeretnék közéjük tartozni, és nem is tudnék. Nincs közös múltunk. Annyi időt meg talán nem akarok itt el/letölteni, hogy legyen. Megoldás? Nem tudom. Élvezem, amit kapok. A zöldséges kiválasztja a legszebb barackokat, de ugyanúgy megtenné, ha már régen ismerne. Most azért teszi, mert még csak közeledek, de még kívül vagyok. A farmon kedvesek, de a tej meg a sajt meg a bor ugyanolyan finom, bárkinek. Egy év után már a barista és a mogorva mr Whitehead (a salumeria nagy fehér feje) is köszön a térről. Mr Whitehead még kicsit bizonytalan, na de ő már vén róka itt. Idő. Azt, ami szép pedig élvezni kell. A többit majd meglátjuk, hogy akarunk-e tartozni bárhová is, vagy csak magunkhoz, önmagunkhoz, meg a csigaházhoz. Amúgy azt érzem, megfulladni nem csak a bezártságtól lehet, a koszos milánói légkörtől, ahol bárki lehetsz, bármit tehetsz (habár a környéken az újságos ha már meglát előre adja a guardiant, a bárban kérdés nélkül készítik a lattét, az afrikai utcai árus minden reggel köszön, és ez Milánó többmilliós belvárosa!), hanem a túl sok és tiszta levegő is veszélyes lehet, ha a tüdőnk nem elég erős és tágas. Csak türelem. Ha ösztönösen vonz a vidék, adjunk nekik egy esélyt. Bármit megtehetsz, ha nem tetszik, a friss levegő, a farmok, a bicaj, meg a tér: valahogy mégis emberibb.
Megjegyzés küldése