látásom esetleges.
hideg gyanta ragad csiszolt felszínére.
mikor már azt hiszem,
van végre mitől félni,
kifehéredik újra a mező,
s mint emlőid: újra meztelen.
a fény örökkévaló.
beljebb erdőtűz villódzik,
itt részegen himbál két sötét szemgolyó.
mennél ugye végre?
gondoltam már én is
félve
szálló pernye mögé
ártó forróságot.
keresztbe font látóidegekkel
sejtem mégis - látod -
a pályák végén endogén erőit a mának.
s néha erőre rezzen bennem -
mint emlőid: nesztelen -
egy szellős,
levegős-lombos bánat.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése