megyek a tavalyba

csomagolok. megyek a tavalyba.
úgy rémlik, tavaly még emlékeztem, milyen az idén. sőt arra is, milyen lesz. most mégegyszer elpróbálom, hátha ezúttal kicsit jobban megy.
lesznek emberek, akik mind mást akarnak, lesz olyan szemszúrós napfény, melytől hunyorog még maga az ég is, lesz tenger (LESZ TENGER!), és bolygó zsidók, oroszok, spanyolok, feketék, fajtalan bolygó, lesz türelmetlen vágy az egyedüllétre, és még türelmetlenebb a vele-létre.

lesz honvágy, és lesz elvágy© is, és főleg lesznek a kettőnek azok a csavaros-rúgós-kapálós váltakozó áramai, amelyekbe merülök,
merülök,
merülök minduntalan bele, le, alá (lesz tenger!).
és közben azt kívánom, hogy minden egyedülálló nőnek legyen egy éppen akkora háza, melynek a takarítása hétfőtől vasárnapig körbeér, és akkor lehet újra kezdeni. az lenne a szép.

megyek a tavalyba. jó nekem.
lesz kaland, lesz távolság, amely áthidalható (és lesz egy, amely nem hidalható át olyan könnyen), és lesznek perspektívák is, ha igaz, horizontok (lesz tenger, mely mintha elfogyna a végén), lesznek tavalyi tárgyak, melyeket ha előveszek, sírnom kell majd, mert ha elég gyorsan élünk, egy év elég az elnosztalgiásulásra, ha elég gyorsan élünk, gyorsan halnak a dolgok körülöttünk: egy év alatt szárazra perdül a széle a legzöldebb nyárvégnek is.

tavaly október végén még fürödtem a tengerben, a halak soha olyan közel még nem jöttek, mert dőlt belőlem a vágy, a teremtő, mert egy évvel ezelőtt még nem tudtam, hogy a naplóba hétről hétre bejegyzett tervekből egyet sem (egyet sem! pedig volt tenger...) valósítok majd meg, és nem tudtam, hogy valaki, aki leginkább az egészből csak bennem meg még egy pár emberben hisz, majd azt mondja a vacsoraasztalnál, hogy végül mégiscsak mindig a rossz döntéseket hoztam, és erről ő igazán nem tehet.

tavalyról írok, mert az egész jövősdi teljesen képtelennek tűnik. mármint hogy éppen amiért kép-telen, nem is tűnik. csak úgy, mint a horizontok: semmibe. van benne egy nap azért, van egy tenger, van egy felhőkből összefércelt orrvédő a fázós farsangozóknak, akik csalhatatlan szaglással szimatolnak a lecsapódott fékgőzbe.
csikorog, nyomot hagy, sistereg a meleg gumi képtelen jövőképemen.

megyek a tavalyba, karcolatnyi írásra hasalok rá, hogy jobban csússzon, de attól még
félek.
hova jövök majd vissza belőle?