morális majális

látogatók hosszú sorokban, én nem is mozdulok, csak ülök itt a konyhában, ők pedig ülnek velem szemben egyik a másik után, hosszú kabátjuk a hátukon, vagy a térdükön átvetve, és mondják, hogy így kéne, vagy éppen úgy (élnem), egzisztencia, mondják, meg szakma, mondják, meg sziklaszilárdság, kitartás, és önmegvalósítás, de ne úgy, hanem így... elnézem őket, ahogy hangjukat kimértre igazítják, vagy éppen hevesen gesztikulálnak, a hihetőség kedvéért, gondolom, hallgatom, ahogy úgy tesznek, mintha rólam lenne szó, de voltaképpen - és eltelt egy kis idő, míg észrevettem - mind magukról beszélnek: ki-ki a maga elhibázott lépéseit hánytorgatja fel nekem, a maga hiányosságait aggatja rám dísznek, a maga félelmeivel kenegeti (szintén kimértre igazított) arcom (nem félek, a kürt harsogását bátran vigyázom), és most hogy erre rájöttem, már jó őket hallgatni, ezt a megannyi burkolt vallomást, ezt a sok zavart felszólító módot, mely valójában mind feltételes mód múlt idő ...