A vita elmérgesedése arra késztetett, hogy röviden elmeséljem édesanyám történetét, aki három hétig járt be szünetben nem csak pakolni, de takarítani is a mocskosan otthagyott könyvtárát, és még ki tudja, mit. Mindezt egy az enyémhez csak csínján mérhető fizetésért. Hozzátettem, csak mondom, hogy mindenki tisztában legyen azzal a kiváltságos helyzettel, amiben mi itt vagyunk. Mire a francia salope remek diplomáciai érzékkel és empátiával azt válaszolta, hogy jó, akkor nyilván magyarokat kell felvenni, akik majd kipakolják neki a termét, hozzátéve, hogy attól, hogy vannak "szerencsétlen emberek" (bocsánat, anya, ne vedd a szívedre), nekünk még nem kell az "acquis sociaux"*-król lemondanunk. Az kérdés, hogy vajon acquis-e (szerzemény-e, vívmány-e) az, ha a munka magáért való szeretete, az önkéntesség és a közös célért való közös munkálkodás jogviták tárgyává válik. Hangsúlyozom, nem tartom normálisnak a három hetes gyakorlatilag fizetésnélküli és embertelen munkát, amibe édesanyám belekényszerült otthon, ugyanakkor nem tartom azt sem normálisnak, hogy egy francia olyannyira ragaszkodik szerzett (de nem saját maga által kivívott) jogaihoz, hogy egy napot nem tud rászánni saját termének széppé varázslására, a gyerekek második otthonának szívvel-lélekkel megteremtésére, egy olyan pozícióban, melyben évi össze se merem számolni, hány hetes, lényegében fizetett "szabadsággal" rendelkezik.
Ennyit arról, hogy a jogok foggal-körömmel érvényesítése csak az "ügy" függvényében, és nem önmagában érték.
*Acquis sociaux-nak minősülnek a társadalom jóléti-demokratikus vívmányai... a kifejezés elsősorban szakszervezeti-munkajogi kontextusban használatos.
1 megjegyzés:
Nyilván elfelejtették már, hogy a jóléti államot eleinte önkéntes munkával építették fel az ősei(n)k. :)
Megjegyzés küldése