Ez itten a John képe, csak próbálom, hogy megy-e az új gadget-em... Működik !!! :) Köszönöm! Most már csak a képeket kell kicsit kisebbre formázni :)

Egyébként az osztályzási rendszerről akartam írni. Az osztályzási rendszerrel az a baj, hogy a valóságban nem létezik. Ki mondja most meg nekem, hogy jó tanár voltam-e vagy sem... Van egy négyes legalább, csókolom? A gyerekek nem mondják meg: a gyerekek engem szeretnek, de a tanárnőt bennem nem. Én sem szeretem azt a tanárnőt, akivé idén lettem: egy hárpia, aki nem ura a helyzetnek. Az esetek (napok) 80 százalékában. Most meg már ráadásul fel is adtam. Van, hogy csak nézem őket, és elgondolom, hogy milyen lehet gyereknek lenni. Mosogatógéphangra elaludni, és magunktól kelni, nem órára. Jó nekik. És nagyon hangosan kiabálnak.

Én tökéletes tanára lennék mindenkinek, aki olyan, mint én (az milyen?). Vagy talán mégsem: azt gondolom, unnám magam. De ez csak azért van, mert első osztályban rendszeresség kell, azt mondják. Én rendszeres vagyok, és a rendszeresség ismételt ismétlés. Lehet, hogy rendszeresség kell, de az is kell, hogy a tanár higgyen a rendszerességben, én meg mindig azon gondolkodom, hogy milyen unalmas is lehet. Mondják is, hogy unalmas, biztos az én homlokomról olvassák le. Mindegy, hogy mit, csak játékként eladni. Nem veszik be. Mert látszik rajtam, hogy én sem hiszem. És dicsérni. Idén elfelejtettem, hogy kell. Talán mert magamat sem dicsérem egy ideje.

Sírok, ha elgondolom, hogy nem látom őket többet. Mégis egy türelmetlen osztályt fogok itthagyni, türelmetlenül. Na... ezt hogy csináltam?!