Huszonnyolcadik életév

Ma a fogorvosom születésnapi üdvözletet küldött, erről eszembe jutott, hogy nem is vetettem számot.

Abba a korba jutottam,

• melyben az ember már érzi, mennyire messze lehet egymástól egy adott ember gyermekkora a felnőttkorától
• de amelyben ez a felismerés nem fájdalmas, inkább állandó (gyermeki) csodálkozással tölti el az öregedőt
• amelyben kicsit sürgetőbb lett megint az önmegvalósítás, és megint egy kicsit valószerűtlenebb, mint minden évben
• amelyben kezdi érezni az ember, hogy a test nem örök, vagyis jelentkeznek a korhadás első jelei (érzékenység időjárásra, fáradékonyság, apró fájdalmak)
• amelyben igény van a kényelemre, és ugyanakkor egy meglehetősen erőszakos nosztalgia jelentkezik a kényelmetlenségek emlékére
• amelyben már el lehet képzelni, hogy egyszer mi is, mint a többiek, átgondoltan, de utólag mintha kicsit meggondolatlanul szülőkké válunk
• amelyben már csak a fogorvosunktól kapunk üdvözlőlapot, és mert az üdvözlőlapok kora lejárt, kicsit meghatódunk ettől az apró figyelmességtől... mert mi is lehet fontosabb, mint hogy valaki, aki ennyire a mélyünkbe látott, azért mégis, így is szeret!