Na elvándoroltunk Pfalzba, ahol - azon túl, hogy még most virágzik a bodza, és így utánpótlást tudtunk szerezni gyorsan apadó bodzaszörpkészleteink feltöltéséhez - az égvilágon semmit nem találtunk. Persze hallgathatom a remek szervezésről szóló serceket azóta, meg még az elkövetkezendő négy-öt évben biztos, mert úgy voltam vele, hogy felülünk a vonatra, a gúgölmepszen jól nézett ki, leszállunk, és elindulunk hegynek fel...
L. (az úticél) a honlapon szépnek is látszott, de le se szálltunk a vonatról, annyira kevéssé volt csábító. Mentünk még két megállót, és ahol volt végre legalább egy szépnek is nevezhető templom, ott azt mondtam, itt már jó lesz, közben John két percenként felújongott, hogy jé, mennyi fa!, aztán elindultunk valóban - a tervek szerint - hegynek fel.
Az út széles, túl széles, keréknyompártól heges, a házak, hiába megyünk, ott loholnak a nyakunkban, az út mellett elhagyott autók parkolnak, egyszóval, semmi, de semmi nyoma a civilizációból való kilépésnek. Elindulunk tehát visszafelé, adtunk egy esélyt, de nem élt vele Pfalz. A megállóba visszajutva megtudjuk, hogy nincsenek ma a visszairányba vonatok, a busz pedig (na ebben éppen szerencsénk volt) 4 óra 27-kor ment, vagyis öt percen belül, a következő 8 óra 27 lett volna, a világ végéről, Legelővölgyből (Weidentahl)...
Úgyhogy azt lehet mondani, hogy a bodzán kívül úgymond "üres kézzel" jöttünk haza, na de üres lábbal azért nem, mert abban három kullancsot is hoztam...
Ennyit két év alatt az első, és valószínűleg hosszú ideig az utolsó kísérletemről, hogy J-t kirándulni csábítsam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése