Anyácskám

Hogy, hogy nem:

idekeveredtem - 

mondom, bele a szemébe,

s ő néz rám, az Övére, 

mert az vagyok: neki lettem, 

mikor így egyszercsak 

(talán csak véletlen) 

idekeveredtem.

A szeme szép, 

még mindig az, 

s a ránc is alatta: igaz.

Meg felette a kételyek,

homlokára tapadó, 

évtizedes mételyek - 

én is hozzátettem.

 

Minden sejtje

anyuka. 

Nevetése gurgula,

nem téveszthető. 

Erre fordul, arra lép, 

szószt kever és bodzalét, 

meg sem pihen ő.

 

Ha példát 

veszek, 

levegőt

alig kapok: 

bizony őt

erősebbre szabta

az, aki az én utamat

éppen hozzá

anyácskámhoz

- de jó felé!

hála érte -

odakanyargatta.