Édesanyám kérésének eleget téve... Kérés, de kérdés rejlik benne, tudom, még ha nem is akar faggatni: „És mi nem is hiányzunk? nem hiányzik innen semmi?” Hát hogyne. Hiányozni persze úgy is tud valaki, valami, ha ott van mellettem... mondjuk egy rosszul sikerült beszélgetés, egy-egy kicsorbult mondat után tudtok hiányozni akkor is, ha otthon vagyok. És tud egy étel hiányozni, amikor éppen ott van a számban, mert nem azt az ízt érzem, amire számítottam. Ezt a hiányt viszont az ember nem azonosítja a nincs-itt-tel. Az igazi nincs-itt ott kezdődik, amikor már nem is lehet. Hiányzik Papó, Papa, Zoller János díszokleveles, pocakos karnagy, és hiányzik – éget – minden, amit végleg elvesztettem. Ezt a hiányt egy életen át tanuljuk, hogy aztán ne égessen ott a halálban az élet nincs-itt-je.Tehát igen: „hiányoztok” ti mind, akik otthon aggódtok értem, gondoltok rám, vagy még csak az sem, csak részem vagytok valamiképpen (és sokan vagytok, jólesően sokan!), de ez a hiány majdhogynem kellemes, még ha szomorú is, mert tudom, hogy amikor hazamegyek, így vagy úgy ott lesztek, és ott lesz a Bükk, a Szinva, a vár...
Most pedig itt vagyok, peregnek az őszi levelek, színesedik a világ, hogy kicsit később színtelen meztelenségével hódítson, és munka vár – mégpedig nem is kevés –, aminek része többek között az igazi hiány tanulása.*
Az elmúlt napok történései
A Vercors kárpótlása mindenért. Egy csakúgy barátságból felajánlott fuvar végül egész a hegylábáig nyúlik, a közelben lévő forrásról érdeklődő, ártatlan kérdésre a válasz egy üveg hűvös ásványvíz, ha kiderül esetleg a beszélgetés során, hogy hát én nem is vagyok francia, akkor csak a döbbenet meg a hitetlenkedés...
És beleszagolok, hogy milyen is a francia vidék (province). Beleszagolok, és csodálkozom, mert bár az illatkomponensek ugyanazok (a jólismert négy elem különböző egyvelege), mégis valamitől egészen más, mint a magyar. Gondolkodom: mitől is. És végül rájövök: ott a víz, ott a vegetáció édes lekvárillata, a fakéreg füstössége, a trágya, a traktor, a tej, de nincs mégsem az az izzadságszag. A francia nyugdíjas – kirándul. „És Önök, mi járatban?” „Mi, kedves? Nyugdíjasok vagyunk. Nyaralunk.”
A francia nyugdíjas tehát nyaral, és ettől a francia vidék – eltekintve a traktorok és láncfűrészek zúgásától meg attól a néhány krumpliszedő-kecskefejő paraszttól (akik közül néhány határozottan nyugdíjas korú, tegyük hozzá) – tehát a francia vidék egy hatalmas, egybefüggő szabadidőközpont. Ez persze a Vercors, ami egyébként is turistaparadicsom, de a ma szerzett ismerősök nagy része itt él a környéken, és mivel már nem dolgozik: hát nyaral. Ha nem a Riviérán, akkor a kert végibe’.
A Vercors egyébként megtréfál ám! Nem magasabb, mint a Mátra, de cseppet sem röghegység-jellegű! Ma 400 méterről indulva négy megtett kilométer után sitysuty a 900-asok jöttek, később az 1100-esek, estére újra a 850. És most hogy ezt így végiggondoltam, azt hiszem, ideje lesz lefeküdni, vackorral, sommal, szederrel, csenddel álmodni...
* És persze ott van még az egyedüllét tanulása. Mit a legnehezebb egyedül? Mert sok minden van, ami könnyen megy. Gondolkodni például nekem mindig ment, egyesek (többek) szerint még túlságosan is önálló vagyok ezen a téren. Nehéz viszont magunkhoz odabújni, bár – főleg hajnalban, egy napkelte előtti megdermedt sátorban – én mondom nektek, nem egészen kivitelezhetetlen.
Könnyű magunkhoz beszélni, ha éppen nincs akihez, de rögtön sokkal nehezebb – és azt hiszem, ez a legnagyobb kihívás – egyedül nevetni saját magunkon. Mondjuk egy esésen: és akkor ott vagyunk megint a híres baudelaire-i megkettőződésnél, az (ön)iróniánál, ami nem cinizmus.
Tehát úgy nevetni magunkon, amikor ezt senkivel nem oszt(hat)juk meg, hogy bár fáj az esés, a fájdalomból kilépve – és egyszersmind azt gyógyítva is – a csendben felkacagunk. Büszke leszek, amikor ez már nem csak a leganyagibb szinten megy. És nem azért, mert úgy könnyű lesz élni (nem tudom, hogy könnyű lesz-e, hiszen állandó reflexiót igényel...). Azért inkább, magáért a dologért talán, mert itt kezdődik az igazi bölcsesség, persze csak akkor, ha egyszersmind nevet is magán.
2 megjegyzés:
Hihi, be szép gondolatok! Csak hozzáteszek valamit az eséshez - közben, nevetés közben (ha a nevetés is már esés közben van) bölcsebb az ember... aztán miután felállt, és leporolta magát, bár még mindig ott bújkál a mosoly szája szegletében, már nem olyan bölcs, csak valahol nagyon mélyen, kimondhatatlanul, marad talán egy láthatatlan képesség, hogy a következő botlásnál egy kicsit hamarabb jöjjön a nevetés...
Ciklikusság, de mégis, halad valamerre, talán több nevetés felé, vagy legalább a nevetés képességének megőrzése és erősítése felé. Hogy amikor odaérünk, hintaszék, kandalló, ősz hajtincsek - úgy érjünk oda, hogy végignézve életünkön - elmosolyodjunk.
voilà... exactement...
Megjegyzés küldése