2007. 09. 30.
Addig menni a városból kifelé, amíg szép lesz: meddig tart? Kicsit tovább, mint gondoltam. Gyárak, kőfejtők, bevásárló központok, kilométereken át. Aztán egy kanyar után jobb oldalon hatalmas virágültetvény, balon fasor. Aztán egy csapásra a kotkodácsolás, a harang, a pékség, a vasárnapoló falu. Egy „kis hívő” (képviselő fánk megcifrázva) és egy „kis csokoládés kenyér” (vasárnap reggelek elmaradhatatlan kelléke), ebédre. Aztán a már ismerősként köszöntő, mert jellegzetes falvak után, a vasárnap déli csendben hirtelen feltárul egy épen megmaradt középkori városrészlet: Crémieu. Ismerkedés Hermès (a versenybicikli) apró szeszélyeivel. Aztán lassan a dombok emelkedése, a kerék rásimulása az útra, az erdő illata. Egy hatalmas zsibvásár, grillezett kolbász illata, és a zaj, az ünnep, az apró csecsebecsék a földön szétterítve, kedvesen vásárlásra ösztökélő környékbeliek. És végül: a Rhône egy kicsit feljebb, elzsilipelve, ezért jöttem erre. A Rhône-parti kis falvak kőházainak bűvöletében a rám ereszkedő fáradtság, az utolsó kilométeren a defekt, a lassú séta az állomásig. És mindezt követően egy „vacsora-helyettes apéro” Sallyéknál, ez a jellegzetesen francia étkezés (mint az angoloknál a tea), mely lényegében egy könnyű (70 megtett kilométer után? na nem!) estebéd rágcsálnivalókkal, sós tortákkal és egy kis vörösborral megöntözve... Mhhh... Vasárnap...