nemértés mint jelen-ség

félretéve - amennyire lehet - a dekonstrukciós hitetlenkedést, vagyis a megértés létezésének lehetőségét hanyagul elvető posztmodern elméleteket, a nemértésről akarok írni, nem is azért, hogy megértsem (az lenne ám paradoxon, eszement egy ötlet!), hanem hogy idevázoljam mint jelenséget...

a kérdés, amit feltennék (és amit nem teszek fel végül), nem más mint hogy a nemértés azonos-e a megértés hiányával. nem teszem fel, mert a nemértést mint olyat éppen most definiálom, tehát a természetére vonatkozóan nehéz lenne ezen a ponton bármit is kijelenteni. értesz-e? ezen a ponton...

nemértésen most elsősorban a direkt, vagyis szemtől szembeni kommunikáció azon elemét értem, mely a szóbeliség természetes melléktermékeként egyben Pillanat. a párbeszédnek ez a furcsa, jelölt kisiklása időben behatárolható. vagyis a kommunikációnak nem csupán minősége, hanem jelensége is.
ugyanakkor jelen-sége nem azt jelenti, hogy önmagával egyidejű. épp ellenkezőleg. van egy pont, amikor rájössz: nem érted a másikat. van egy pont, de ebben a pillanatban igaz-e még a megállapítás: nem érted? hiszen amikor rájössz, már visszajöttél. visszajöttél magadból a Felé. a nemértés jelen-sége tehát nem időbeli.

alapformuláját mindenki ismeri: a másik beszél, asszociálsz, róla vagy a talpad alatt lassan kékre váltó óriás narancsról, vagyis beindul a szürreális gépezet, és a kommunikáció a lehetséges lehetetlenségig mozdul el. a nemértés tudatára ébredni kegyetlen mozzanat: fáj, mert kudarc. fáj akkor, ha így zajlik le.

nem szeretem a fájdalmat. ezért aztán a nemértésnek egy olyan lágyított változatát művelem, melyben jó lenni. ezt úgy kell érteni (na nem muszáj), hogy megbarátkoztam a nemértéssel. ráfogtam a nyelvre. ez annál is inkább könnyű eljárás, mint hogy a nyelv, melyet nap mint nap használok, nem egészen enyém (még mindig nem, annak ellenére sem, hogy folyamatosan használom gondolkodásra, formába-öntésre, egyebek). félre-értés ne essék: mindezt csak most fogalmazom, a nemértés pillanatában nincsenek jelen ezek a belátások.

a gondolatmenet elején volt egy kérdés, amit nem tettem fel (miért is?) a nemértésre és a megértés hiányára vonatkozóan. azonos-e a kettő? nem tettem fel, mert az én nemértésem (melyet most fogalmazgatok, és amely nem az értés fogalmához képest gondolható el) saját magáról állítja: ért. de ezzel nem cáfolja azokat a véleményeket, melyek szerint nem létezik megértés. csupán az értés fogalmát próbálja más irányból közelíteni: az érintés irányából.

lágyított változatomban engedékenyek vagyunk saját kommunikációs erőfeszítéseink öntudatlan értékelése során. a nemértés pillanata, vagyis az eredeti változatban még kegyetlen beismerés, hogy már két perce beszél úgy nekem, hogy én teljesen hiányzom (je suis absente, vagyis szórakozott vagyok, de ez szószerint annyit jelent, hiányzom: azaz nem vagyok jelen...), a nemértésnek ez a mindig utólagos pillanata ugyanis ünnep. ez az a pillanat, amikor értés helyett megtörténik - mintegy magától, erőfeszítés nélkül - az érintés. mert a nemértés pillanatában, a hirtelen felébredő vágyban, hogy de hiszen követni akarom őt, aki nekem beszél (majd: követni akarlak), bizonyos értelemben a nyelven kívül tárulkozunk ki.

ezt a pillanatnyi érintést nevezem nyelven túli jelen-ségnek, ekkor leszünk igazán jelen (még szórakozottak vagyunk, vagyis a nyelv medrébe még nem egészen tértünk vissza, de már nem "hiányzunk") . jelen-ségünk a másik számára, neki jön létre, nem nyelvi alapokra épül (sőt saját "hiányzásáért" a nyelvet vádolva válik azzá, ami: jelen-séggé).
e nyelven-túli pillanat különös intimitása az érintéshez hasonlítható, mert benne magamat mint a másik határfelületét határtalan bőkezűséggel ajánlom fel.