Miért érzem úgy, hogy minden egyes leírt francia sor után felet magyarul kell írnom, lehetőleg lírát, vagy valami egyéb elengedett kezű, belesüppedős szóvirágot ? Mint mikor nehéz fekvőtámaszok után a tagokat le kell rázni, és mélyen lélegezni hozzá, úgy van a fejem... de lehet, hogy csak úgy, mint esténként, ha húzza a napközben ráülepedett ez meg az...
és hát az anyanyelv minden nyelvek közül az, amely - mint tudjuk - legközelebb van az... alváshoz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Találó - épp mostanság szembesülök angolom határaival (lásd http://abmolnar.blogspot.com/2008/01/elfoglaltsgok.html)
Olvasok egy szöveget, és szembejön egy új szó: buzzer. Kontextusból tudom, hogy valamilyen madár, és rágcsálókat fogyaszt. Aztán megnézem a szótárban, és kiderül, hogy egerészölyv. Továbbra sem tudok semmit róla - az egerészölyv valamilyen madár. Nincs képem róla továbbra sem, nem ismerem habitusát, kinézetét, stb. Ugyanannyit tudok róla, mint eddig.
És mégis, magyarul hallva meg sem hallom idegenségét, nem tűnik fel, hogy ismeretlen. Angolul hiányzik a nyelv így-nem-tudott rétege, mert csak azokat a szavakat tudom használni melyeket tanultam. A "nincs képem róla" mégis ismerem, mégis az enyém csöndes rétege.
A különbség számomra a nem tudások megfoghatatlan különbsége. Ugyanazt tudom vagy nem tudom továbbra is a buzzer/egerészölyvről mindkét nyelven, mennyiségileg. Mégis más nemtudni az anyanyelvemen.
Az élővilág szavait ismerni, az élővilágot is ismerni, vagy csak úgy sejteni körülbelül, mindegy is. Nem a biztonság a lényeg, hanem a mögötte rejlő ismerős (mende-)mondavilág:
"Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."
Csak így bús magyarosan. Szeretem ezeket a sorokat mégis.
Megjegyzés küldése