Első nap (a tegnapi)

Mivel ma dolgoztam (első munkanapom), hát elmondom, milyen. Van egy nagy és hűvös, elég kopár, de tágas és világos és ettől kellemes terem, benne öt számítógép. Önálló vagyok, de nem is akármennyire. Hagynak dolgozni, és ha haladtam valamire, akkor jelentést teszek. Néha megkérdezik, hogy jól megy-e. Ha kérdezek, válaszolnak. A közvetlen főnököm egy korzikai nő (bár ebből csak a korzikai látszik rajta): neve Elisabeth (száraz, de a nevetése az egész termet betöltve kelt újra életre). Nagyon tisztán lát, és kerek-perec mondja azt, amit gondol. Hosszú a nap (9-től fél 1-ig, majd fél 2-től fél 6-ig - négytől már visszaszámolok!!!), és az összes időt én építem be. Nem is olyan könnyű szabadnak lenni.

Izgalmas és kreatív, felelősségteljes és könnyű is közben...

Nincsenek kétségeim (az alapokat illetően legalábbis).Van, hogy pont ott vagyunk, ahol lennünk kell.

Egyedül szopogattam itthon szokásos esti vörösboromat provence-i olívabogyók kíséretében (ugyanis ma reggel piacoltam, miután a harmadik főtéri kávézó teraszán elfogyasztottam kávémat croissant-omat... ez egy ilyen klasszikus francia giccs itten gasztronómiailag, egy ilyen napfényes ráadásul), tehát éppen magányosan (és ettől kicsit szomorkásan) iszogattam, amikor bekopogott Christelle, az egyik kolléganő (nagyon szép, kicsit amazon jellegű, napégette, erős, tiszta arcú). Beszélgetni kezdtünk az ajtóban, és roppant megörültem, amikor felcsillanó szemmel fogadta el meghívásomat: végre van kivel koccintanom, gondoltam. De ez még nem minden. Nem telt bele sok idő, és kiderült, hogy huszonöt kilométerre innen öt lovat tartanak, melyek közül négy magyar lipicai. És ezt hallgassátok! A kedvese tavaly Szilvásváradon keresett fedező mént. Na erről beszélek, amikor azt mondom, hogy vannak pillanatok, amikor megerősítést nyerünk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell.