Tizenkét tanítványom fogságában élek. Mert hogy - különösen a szünet előtti utolsó nap délutánján - azt érzem, hogy életem középpontjában állnak ezek az idegen emberek idegennyelvű, idegen gyerekei. Mikor meglát a folyosón, és odabújik, hogy Madaaaame Guuuulyáááááás, akkor az maga a mennybemenetel. Na hát ez van: tizenkét tanítvány, mégis ők repítenek engem... Mert mit lehet tenni... maradhatnék szenvtelen... mert ésszel tudom, hogy tíz év múlva fogalma se lesz, ki az a Madame Gulyás (gouliQUOI?), és még ha lenne is, én már biztos nem Madame Gulyás leszek addigra... Meg hát mi köze is mindennek az érzelmekhez, ha abból a tényből indulunk ki, hogy nekem ez itten az állásom... De MOST széppé teszik az életem. Fáradságossá, és fontossá.
Mert hirtelen jelentősége lesz egyébként jelentéktelen, vagy tudomásomon (régóta, mindig is) kívül eső dolgoknak... mert kérdezik... mert tudni akarják... és miközben úgy teszek, mintha éppen én láttatnám velük a világot varázslatként, valójában számomra válik varázslattá a tudás általuk. Eleinte ellenkeztek: nincs ebben semmi varázslat... te voltál, aki letörölted azt a számot, és helyére írtad a másikat... mostanában egyre többet mondják: höh! ez varázslás! és ettől tényleg az... meg attól, mikor egyszercsak kibukik a szájukon egy folyékonyan elolvasott mondat. Vagy egy méééérhetetlenül nagy szám, melyet éppen most mondtak ki talán először...
Varázslás... és igen: néha jól esik azt mondani magamnak, hogy beleabrakadabrázok a fejükbe, szívükbe ezt-azt... olyan dolgokat, melyektől talán könnyebb lesz nekik - később - varázslatot látó, kereső, alkotó felnőtté válni... Nekem pedig ettől felelős, fegyelmezett, megállapodott gyerekké...
1 megjegyzés:
FB betegség: nem találtam a "tetszik" gombot. :)
Megjegyzés küldése