Ez a kérdés - tudniillik hogy mitől is tolerálhatóbb egy erdőről nemzeti élű megállapításokat hozni, mint egy népről - önmagában könyvterjedelemben vitatható. Hiszen ha valami, hát az erdő igazán nem határozható meg kulturális viszonylatban... Illetve csak annyiban, amennyiben egy kulturálisan determinált egyén a megfigyelő. Node elvonatkoztatva a sztereotípiák legitimitásának illetve illegitimitásának kérdésétől, térjünk vissza eredeti felvetésünkhöz, mely szerint a német (ember) más, mint a magyar (ember).
Akik jártak itt, tudják, érzik, hogy itt valami nincs rendjén: vagyis hogy minden rendjén van. Az utcák tiszták: ez egy felszíni jelenség. A procedúrák letisztultak, előre látható menetük van, a mindennapi érintkezés bolti eladóval, utastárssal, hivatalnokkal érzelmileg semleges, tiszta, vagy ha úgy tetszik személytelen (szemben az otthoni kedves, már-már bizalmas hanggal, melyet meg-megütünk idegenekkel is). Az üzleti tranzakciók is tiszták, vagyis nincsenek nem várt meglepetések (nem az érkezik, nem azt kapod, amit, nem azok a feltételek, ahogy, stb). A szabályok, törvények is egyenesek, ismerhetők, és átláthatók, ettől aztán minden körülmények között betartandók.
Azt mondja egy édesanyám számára kedves ember, hogy akkor lesz otthon rend, amikor mi, az én generációm messzire vetődött fiai, majd a "kint" látottakkal gazdagodva hazatérünk, és megváltjuk az országot. Igen ám, de mivel is? Mert ha valaki termelni tér haza, annak abban az igen kellemetlen meglepetésben lesz része, hogy nincs piac. Elemeire bontva ez úgy mutatkozik meg, hogy 1. nincs, aki megvegye a minőségi terméket (pénz), 2. nincs, aki megbecsülje a minőségét (igény), 3. nincs, aki az elvárt minőségben és hatékonysággal állítsa elő (szakértelem, precizitás), 4. nincs az a törvényi háttér, mely megteremtené egy tiszta gazdaság hatékony működésének feltételeit (politika). Hja, hát a nyersanyag-problémáról nem is beszélnék, mert az Európán belül úgyis majd mindenütt - persze iparágtól és földrajzi elhelyezkedéstől függően - probléma.
Hazatérhet még szolgáltatni, de a fenti elemek majd minden pontjában hasonló akadályokba fog ütközni. (És hát miért is menne Magyarországra, ha a fizetések ahhoz azért kellőképpen magasak, hogy ne legyen az üzlet nemzetközi szinten versenyképes...)
Dehát akkor hogyan is mentik majd meg a hazatérő misszionárius fiatalok miriádjai ezt a picinyke országot? Az otthon sokak által hiányolt termelésbe nem tudnak belevágni, mert előbb nevelni kell (igényt teremteni, szakértelmet biztosítani). Tehát térjen vissza minden tehetséges fiatal Magyarországra tanítani: pedagógusok, médiaszakemberek, papok, közhasznú társaságok buzgó éltetői, művészek és családanyák, usgyi rámutatni otthon - ha nem is a nyugati, de - a tiszta életvitel előnyeire!
Igen ám, csak hogy a felsorolt foglalkozások közül egyedül talán a médiaszakember bérezése közelíthet az élhető felé... Aki viszont abból megélni tér haza, az meg is vehető: vagyis az ügy szempontjából nem csak hogy haszontalan, de káros is.
Nem a vészmadárkodás vitt rá ennek a bejegyzésnek a megírására. Talán mentegetőzésként vetettem ide e sorokat? Lesznek, akik majd szomorúan olvassák... De legyen ez inkább felhívás! Mutasson Magyarország olyan érdeklődést, olyan tudatos kétségbeesést, mely hazahívja a messzire vetődötteket!
Mindez persze csak egy erősen elvonatkoztatott gondolatmenet. Mert tudjuk azt is, hogy - ha valami - akkor nem az otthoniak érdeklődése vagy kétségbeesése, hanem valami egészen megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan hovatartozás és hova-érzés (vagy a véletlenek összejátszása) vonzza haza azt, aki hazamegy, vagy haza-dolgozik. Tudniillik az a felismerés, hogy minden keveredés ellenére, és a sokunk szívének kedves, sokszor és őszintén magunkénak mondott európai identitás ellenére is valamit otthon felejtettünk, hagytunk... és talán a legnagyobb paradox, hogy ez a valami, ami megfoghatatlan és megnevezhetetlen, része (sőt talán egyik oka) a "tisztátalan" magyar életvitelnek. Vagyis hogy a magyar határokon belül élők úgy és azzal magyarok, ahogy és amivel. Az érzelmi alapú kétségbeesésükkel, az alapvető bizalmatlanságukat elfedő bizalmaskodásukkal, a (megbocsáttassék a szó) cigányos túlélő reflexeikkel, az előítéleteikkel, a kiábrándultságukból fakadó lemondásukkal.
Mindezt jó volna úgy kimondani, hogy ne legyen éle, mert én ezeket úgy ellenzem, hogy közben titokban szeretem is: ezektől van a magyar (embernek) valamilyensége, míg a német (ember) marad tiszta, és szabálytisztelő, vagy ha nem, hát szabály-ellenző (de mindenképpen szabály-os).
És hogy mindebből mennyi az igaz, azt csak a Kapanyányi Monyók szakállába beleszövött aranygolyóbis tükrében látni meg: ha valaki arra jár, és azt éles szemmel kiolvassa, súgja ide a nagy igazságot!
2 megjegyzés:
Ha szabad közbeszólnom (néha-néha idesodor a kedv és olvaslak, mint régi ismerős ;)), talán annyit tudnék a poszthoz hozzátenni, hogy ahogy én tapasztalom (és hiszem), a külföldre vetődött ifjak ha egyszer hazatérnek, akkor abban adhatnak valami többet a jelenhez, hogy megtanulják szeretni Magyarországot. Nem arról beszélek én, hogy a magyar ember nem szereti a hazáját (mert nagyonis), hanem hogy nem lát a búskomorságon és folyton elégedetlenségen (igaz, legtöbbször jogosan) túl. Hogy attól, mert kusza, mert nem olyan "tiszta" és precíz, mint például a német, attól még szerethető. Az emberek is (ha bizalmatlanok vagy bizalmasak), a természet is (ha egyszerű de mégis "otthon-szagú"), a mi kis világunk (ami nem működik tökéletesen és sokszor olyan nehézkes), amiben otthon lehetünk... Talán megtanuljuk értékelni a jót és nem túlbecsülni az ismeretlent, ami egyébként egy szinte zsigerből fakadó magyaros tulajdonságunk. Tudjuk, hogy külföldöt nem utálni vagy imádni kell ismeretlenül, hanem elfogadni, hogy más. És mint olyan, sokmindenben ideálisabb (holott nincs olyan), de egyáltalán nem olyan tökéletes, mint hisszük és nem is lehet annyira kedves, mint a haza. Lehet, nem látom jól, de én leginkább azt köszönhetem külföldnek, hogy megtanultam bosszúság helyett mosolyogni bizonyos hétköznapi magyar dolgokon. Bár mindigis igyekeztem a szépet és a jót látni és szeretni azt, amit lehet, mégis jobban megtanultam értékelni azt, amit más ország nem tudna megadni nekem soha.
Igazad van, és boldog lehetsz, ha ezt tanultad. És főleg boldogak lehetnek a körülötted élők :)
Megjegyzés küldése