Nyugat-Kelet: akkor most lássunk egy példát...

A következő bejegyzés az előzőt hivatott kiegészíteni. Célja, hogy - anélkül, hogy bárkit megsértenék - , egy amolyan "magyaros" videót ", illetve esetet "félnyugati" szemmel elemezzek. Mint audiovizuális anyagot fogom értelmezni.

Élni szerettem volna az összehasonlítás eszközével is, azonban nem találtam hasonló amatőr felvételt francia esetről, mert ha Frankhonban valamely közügyön vagy -intézményen csorba esik, akkor az emberek az utcára vonulnak, és ha az emberek az utcára vonulnak, akkor akad néhány televíziós kamera is a helyszínen. Elvetettem a millió tüntetésről szóló megannyi híradórészletet, mivel nyilvánvalóan egyenlőtlen lenne a "verseny".

Marad tehát a magyar felvétel többnyire egyszál maga. Arra invitálom az olvasót, hogy ezt a videót közösen végignézve próbáljunk rájönni: mi tűnne itt egy nyugat-európai kultúrában nevelkedett szemlélő számára bizarrnak, lehetetlennek.

Először is íme a videó, mely egy olyan igen jó pécsi kezdeményezés felszámolása alkalmából készült, melyet személyesen is volt alkalmam megismerni és megszeretni. (Ilyen szempontból sem vagyok semleges.) Azonban nem az alapítvány felszámolásának körülményeit, okait fogom elemezni, hanem a felszámolás alatt álló alapítvány művészeti igazgatójának reakcióját és az elvileg protestáló videóban megnyilvánuló hozzáállását.

A videó első másodperceiben a felvétel a teljes passzivitás mellett teszi le voksát: a kezdő képsor egy cigaretta elnyomását ábrázolja, mely alapvetően lemondó gesztus, az első mondatban pedig a riporternő - aki egyébként mindig a tényszerűség irányába igyekszik a beszélgetést terelni - az alapítvány felszámolását "jelenségnek" titulálja, sugallva ezzel, hogy - mint a természeti jelenségek - ez a "történés" is az emberi hatáskörön kívül esik, és bizonyos természetesnek vett, mert mindig érvényesülő törvényeknek felel meg. Stop! Miről beszélünk?! Kérdezné a francia. Nem kell így lennie.

Az eset engem is felháborít, mint ahogy felháborítana bárkit, aki ezt a videót megnézi, de a felvétel során nem teremtenek a videó készítői egyetlen pillanatot sem, amikor ebből a mozdulatlanságból, melyben a felvétel elkezdődött, kimozdulhatnánk. (Fontos megjegyezni, hogy nem a technikai háttér hiányzik, mert Retextil akciókról készült már ilyen videó is, nem is olyan régen...) Most azonban a művészeti igazgató leeresztett vállakkal, beesett mellkassal folyamatosan maga elé néz, egészen a videó végéig. Nincs kommunikáció kifelé, és láthatóan nem létezik a számára senki "a szerveren túl", a vonal másik végén. Amikor az alapítvány megszűnésének elemzésére kérik, rövid úton arra a sarkos kijelentésre jut: "ez egy ilyen borzalom-érzés... alapvetően". A riporternő tereli vissza a beszélgetést a tények medrébe.

Az okairól csak ennyit tudunk: "Igazából nem... igazából nem tudjuk, hogy hol vesztek el a dolgok". Már eleve a dolgok szó elködösíti a talán meg sem célzott logikai alapú gondolatmenetet. Az üzenet csak annyi: a szálak nélkülünk szövődnek. Mi pedig csak "ülünk a fenekünkön, és várjuk a pénzünket vissza".

Aztán ott az információ hiánya. "Arról egy centi nem... egy sort nem kaptunk arról, hogy mit nem fogadtak el, mér nem fogadták el, mi a bajuk", ahol az ŐK mint egy láthatatlan sokkarú polip, vastag hínár mögött rejtőzik, és "baja van" velünk. De hogy jártak-e okok után, azt nem nagyon tudni. Találkoztak-e személyesen bárkivel is "ott fönt"? - kérdezi a riporternő. A válasz: "Hát nem. Mindig felajánlottuk, hogy nagyon szívesen fölmegyünk..." Ha egy francia ezt hallaná, elnézően mosolyogna a "felajánlás" szón. Ajtón dübörögni, utcán zakatolni... nem ajánlgatni: mondaná.

Megszemélyesül ebben a kicsit animista univerzumban az államgépezet is: az államot "mint valami ilyen rossz, agresszív apát" láttatja az alapítvány vezetője. Az általa is abszurdként festett kép azonban arról az egész videót uraló szemléletről árulkodik, melyben minden személy szerint ellenünk és bosszúból, alattomosan történik. Ahol egy alapítvány is él, és meg is tud halni: "abba fogunk meghalni, hogy programokat teljesítünk", és ahol mindez a mi értelmünket végérvényesen és visszavonhatatlanul meghaladó. Nincs okkeresés, nincs igazán védekezés sem: sajnálkozás van.

Persze kicsi az alapítvány, amolyan pilótakezdeményezés lett volna ez, ezért nem is tud nagy port kavarni. De legalább akik kavarják, kavarhatnák rendesen. Egyébként meg: sok sikert és jó jogászokat nekik!