Abba a korba jutottam,
- melyben az ember már érzi, mennyire messze lehet egymástól egy adott ember gyermekkora a felnőttkorától
- de amelyben ez a felismerés nem fájdalmas, inkább állandó (gyermeki) csodálkozással tölti el az öregedőt
- amelyben kicsit sürgetőbb lett megint az önmegvalósítás, és megint egy kicsit valószerűtlenebb, mint minden évben
- amelyben kezdi érezni az ember, hogy a test nem örök, vagyis jelentkeznek a korhadás első jelei (érzékenység időjárásra, fáradékonyság, apró fájdalmak)
- amelyben igény van a kényelemre, és ugyanakkor egy meglehetősen erőszakos nosztalgia jelentkezik a kényelmetlenségek emlékére
- amelyben már el lehet képzelni, hogy egyszer mi is, mint a többiek, átgondoltan, de utólag mintha kicsit meggondolatlanul szülők leszünk
- amelyben már csak a fogorvosunktól kapunk üdvözlőlapot, és mert az üdvözlőlapok kora lejárt, kicsit meghatódunk ettől az apró figyelmességtől... mert mi is lehet fontosabb, mint hogy valaki, aki ennyire a mélyünkbe látott bele, azért mégis, így is szeret!
1 megjegyzés:
"amelyben igény van a kényelemre, és ugyanakkor egy meglehetősen erőszakos nosztalgia jelentkezik a kényelmetlenségek emlékére" - hogy ez megint mennyire igaz... rám is. sosem volt egyszerűségem, mindig volt kettős hatás bennem, de ez az egyik legújabb egy idő óta (két év, három, vagy öt), hogy vágyni a kényelemre, de a kényelmetlenség nosztalgikusan szép, és vágyni rá. mintha még nem találnám magam a kényelemben, még nem találom magam a megnyugvásban, miközben perszehogy van bennem megnyugvás.
huszon nyolc, szép szám, szép számmal élsz.
Megjegyzés küldése