Most már annak teljes (boldog) tudatában járok-kelek az utcákon, hogy lyoni egyetemistaként élhetem meg a mindennapokat, és itt sütkérezek ebben, mert hát erre vágytam, és hányszor elképzeltem, és most itt vagyok, és még ha teljesen más is, mint ahogy képzeltem, mégis szédítően szép, mert valami, ami – így vagy úgy – meg-valósul, enyém lesz, csak hogy megoszthassam.
Egyébként a mindennapokat ellehetetleníteni képtelen, de – mi tagadás – súlyos problémák olyan témakörök köré csoportosulnak, mint például egy mobiltelefon megvásárlása, melynek feltétele egy lakhely-igazolás és egy helyi bankszámlakivonat, melynek szintén feltétele persze az ideiglenes lakcímről szóló machin machin blablabla... szintén szükségem lenne lakcímre ahhoz, hogy élhessek az itteni – egyébként rendkívül csábító – kerékpár-bérletes rendszer előnyeivel. Sebaj, hát addig is (meddig is?) sétálgatok, nézelődök, és elérhetetlen vagyok, és készpénzzel fizetek, ha egyáltalán.
Sally, az én idegennek korántsem mondható vezetőm elvitt ma egy olyan remek helyre, ahol karitatív céllal használt dolgokat árulnak hallatlanul óccsón (jij, nagyon izgalmas portéka!!!), de sajnos éppen 10 perccel zárás előtt érkeztünk. Hazafelé találtunk viszont egy piacot, ahol megint rengeteg zöldség-gyümölcs a kezünkre került. Abból lett aztán a padlizsánkrémes, mentás gyümölcssalátás vacsora, de csak miután megismerkedtem Pierre Esosával, egy kongói kitoloncolt bevándorlóval, aki elmesélte az életét (mondhatom, méginkább megerősített abban a meggyőződésemben, hogy papírok ide, papírok oda (szélnek leginkább), azért mégiscsak boldog lehetek, mert itt fedél van a fejem felett, emberek körülöttem, ezenkívül pedig akkor mehetek haza a családomhoz, amikor csak kedvem szottyan).
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése