ARRIVEE (Erkezes - ekezet nelkul)

Ça y est. (Na tessék...) Ahogy a reggeli kocogás közben (ld. később) azon gondolkodtam, miket is szeretnék megosztani veletek, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy – jobb lábam a bal után – franciául fogalmazom... Tulajdonképpen furcsa egy dolog, hogy már 2 napja nem beszéltem, nem írtam, nem olvastam, és azt hiszem, nem is nagyon gondolkodtam magyarul. Hát majd most...

Lyonban vagyok. Meglepően könnyű ide megérkezni (ezt annak a néhány embernek mondom, akik még mindig nem biztosak benne, hogy meglátogatnak): az ember felszáll a gépre, háromig számol, hopp, leszáll, et hopp, itt van egy lakásban, négy idegennel, akik örülnek neki, mintha már már egy jó ideje várták volna, és közben mégis olyan természetes az illeszkedés, hogy a dolog egyszeri, kivételes és megismételhetetlen ünnep-jellege egy percig sem hangsúlyos: vagyis itthon érzem magam az első perctől kezdve.

A lakásban most hatan vagyunk. Ebből ketten laknak tényleg itt. Hadd mutassam be a társaságot, mert fontosak.

A (valódi) lakók: JB (zsibé, Jean-Baptiste) és Sally. Sally Poulin... Csak azoknak mondom, akik esetleg kételkedtek abban, hogy egy Amélie Poulin féle tündérrel állunk szemben (bár a képek után talán nincs is senki, aki ezt ne látná azonnal). JB környezetmérnökként dolgozik, és titokban Szundi Attila (Norcsa Attilája) francia alter egója (bár ezt ő sem tudja). Vidám fickó, de sokat nem látunk belőle, mert reggel fél 9-től fél napos, 12 órás műszakot nyom le... és ettől boldog, ugyanis ő most éppen megmenti a Földet.

Sally: hát mivel is kezdjem. Kötéltáncos (nem vicc, igaziból az, bár két éve felhagyott vele)... most éppen színház-esztétának tanul, de – mint mondja – ez csak egy ürügy, hogy művelődjön az ember; az igazi cél: cirkuszi díszlettervezés... Tegnap a Rhône partján sorgörkorcsolyázni tanult, elkísértem, mert gondoltam, neki is könnyebb úgy ügyetlenkedni, ha van kivel megosztani. Kiderült róla, hogy fáradhatatlan, örök kísérletező, és rendelkezik azzal a csodálatos képességgel, hogy tele szájjal nevessen magán, miközben hunyorog a gyönyörű macskaszemeivel. Mint a görkorcsolyában, az esztétikában is azt szereti, hogy az ember újra és újra próbálkozik, kísérletezik, kérdéseket tesz fel, megállás nélkül (megállásra csak néhány rosszul bevett kanyar kényszerítette tegnap délután, néhány csúnya, de mégis nevetnivaló esés). Ugyanezért (a szüntelen kísérletezés miatt) tartja nagyon vonzónak a természettudományokat is, ezért tetszik neki nagyon az, amit Fabrice csinál.

Fabrice ugyanis biológus – mégpedig elhivatott –, ezenkívül pedig hosszútávfutó. Most jött vissza Mexikóból, állítólag ezért van, hogy gyorsan beszél (na meg egyébként is bretagne-i): csak úgy hegyezem a fülem! Tudni kell még róla, hogy olyan póréhagymás padlizsános tortát tud sütni, hogy a tíz ujját megnyalja az ember...

Rajta kívül ott van még a csövezők között Babou (Barnabé) és Jérôme. Amikor megérkeztem, senki nem tudott arról, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt. Kérdezték, hát elmondtam, és nem értettem, miért törnek ki hirtelen harsány nevetésben. Hát kiderült, hogy Jérôme ugyanazért! Vagyis – azóta ez is kiderült – osztálytársak leszünk!!!! Neki egyébként szintén mérnöki végzettsége van. Meg humora, meg nagy szíve.

És végül Babou: egy igazi munkakerülő. Saját elmondása szerint éppen szabadságon van, ami azt jelenti, hogy mióta a diplomáját (a környezetmérnökit) megszerezte, nyolc hónapja, azon gondolkodik, hogy vajon keressen-e munkát, vagy ráér még, és mindezt úgy teszi, hogy háton fekszik a kanapén egy idegen lakásban, ahova stoppal jött el, és olvas, vagy éppen csak töpreng.
Pas mal... (nem rossz...) A képen éppen mosogat, de ez megtévesztő, és csak azzal a feltétellel engedte, hogy lefotózzam, ha anyukájának nem mutatom meg... Egyébként – mint kiderült – két nappal fiatalabb nálam...

Hát így vagyunk hatocskán. És miközben hatalmas nagy főzéseket csapunk felvételi előtt, ürügyén, után (tegnap éppen gulyás-estet rendeztem, és mondanom sem kell, nem nagyon volt, aki ne szedett volna legalább kétszer :), mindenki a maga kis malmán a maga élet-halál kérdéseire hajtja a választ (és ez cseppet sem képzavar!).

Lyon: a hatodik új ismerős. Amikor elindultam a nagy magyar fővárosból, édesanyám kikísért a repülőtérre, és nem sokkal Kőbánya-Kispest után azzal eresztett útnak, reméli, hogy Lyon azért egy kicsit jobb, élhetőbb, lélegezhetőbb, mint Budapest. És azt kell mondjam: igen, jobb, élhetőbb. Hát persze szmog itt is van, na de a rengeteg zöld, a fák illata, a kék színben játszó folyók szemsimogató hullámzása. A lakás, ahol most lakom, a két folyó (a Rhône és a Saône) közötti szárazon van. A Saône-on túl ott az óváros, az egyetemre a Rhône partján sétálok végig, és ha reggeli kocogásomra indulok, szintén a Rhône partján az ellenkező irányban találok egy alig pár négyzetkilométeres parkocskát (Az Aranyfej Parkot), egy kisebbfajta tóval, parkkal, erdővel, és – állítólag – zsiráfokkal, bár őket még nem találtam meg.
Eddig ennyit láttam a városból.

Az egyetem Filozófia Fakultánsa külön épületben van, mint utóbb megtudtam, pártpolitikai okokból, ugyanis az egyetem többi része, mármint a Lyon 3, hirhedten jobboldali, volt olyan professzor, aki „négationniste” publikációkkal állt ki a nagyközönség elé, vagyis olyasmit írt, hogy hát az elgázosítás az csak egy legenda, és soha nem is létezett. Elbocsátották, amikor a botrány kirobbant, de állítólag a szellemiségből még mindig maradt egy kicsi... Hát a filozófusok, és főleg a környezetvédő filozófusok nem nagyon illeszkednek ebbe e keretbe, úgyhogy gyorsan elszeparálták őket. Sebaj, ez csak annyit jelent, hogy a folyóparttól száz métert eltávolodva közelíthető meg az a gangos belső udvar, ahol dús falombok árnyának hűsében lehet szókratészi sétákat tenni.

A városban még nem nagyon közlekedtem fényképezőgéppel, mert arra gondoltam, hogy először belaknám, és csak utána távolítanám el magamtól, magamat tőle, csak utána helyezném kettőnk közé a gépet, csak utána formáznám... és a kedvetekért, na meg azért, mert a belakás folyamata nálam viszonylag gyorsan zajlik, ezt mihamarabb meg is fogom tenni.